Shirakawa-go

Egy újabb UNESCO Világörökségi helyszín. 

A Shirakawa nevet, azaz „fehér folyót” évszázadok óta használták a Sho folyó völgyének környékére a mai Gifu prefektúrában

 

Az Edo-korszakban (1603–1867) Shirakawa 42 települést foglalt magában, amelyeket együtt Shirakawa-go-nak („Sirakawa település”) emlegettek. Ellentétben az akkori japán legtöbb területtel, amelyeket helyi szamurájurak vagy daimjók igazgattak, Shirakawa-go a Tokugawa sógunátus (központi kormányzat) közvetlen irányítása alatt állt.  

 

A sógunátus bukása és az ezzel járó birodalmi uralom 1868-as visszaállítása után Shirakawa-go két közigazgatási egységre szakadt, Shirakawára és Shokawára. A 42 településből 23 Shirakawa falu lett, amely a mai napig fennmaradt. A többit Shokawa falunak osztották ki, amely ma Takayama városának része.

A Japán Alpok ölelésében levő faluban az átlagnál sokkal több hó esik, ezért egy egyedi építészeti stílus fejlődött ki. A mintegy 200 éves házak nagyon tartós cédrusfából épültek, tetejüket pedig szokatlanul meredekre tervezték, rizsszalmából, hogy a hó jobban lecsússzon. 

Ez a „gassho-zukuri” építészet. A „gassho” jelentése ima, ugyanis a tető alakzata a buddhisták imára összetett kezére emlékeztet.

A Világörökségi Területen az 1800 körül épült gassho stílusú házak a mai napig állnak, skanzen faluként üzemel. Jelenleg már nem lakják a házakat, kis üzletek működnek bennük vagy egy-két házban múzeum van, ahová be lehet menni, megnézni hogyan éltek itt. Még az 1980-as években is laktak itt.

A sokszor 200-250 éves, mára már füsttől megfeketedett gerendák a környező hegyekben található cédrusokból készültek.

Gassho házak többféle méretben épültek, a legnagyobbakban 30-50 családtag is lakott. 

A házak között kis rizsföldek

A tető szigetélését vastag szalmaréteg biztosítja. Hogy ez ne száradjon ki, és a rágcsálók, bogarak se tegyenek benne kárt, folyamatosan füstölik. A ház alsó szintjén égett éjjel-nappal a tűz, melynek füstje a rácsos padlóknak köszönhetően a legfelső szintig is eljutott.

Bútorokat nem nagyon használtak, tatami szőnyeg rizsszalmából és a házi szentélyük látható a belső terekben, esetleg egy asztal, ahol ettek, a földön ülve.

Cédrusfa, rizsszalma és bambusz, vasszögekből egyet sem találni a házban. 30-40 évente kell cserélni ezt a tetőfedésre használt rizsszalmát, ilyenkor a falu összes lakója segít, és együttes munkával 1 nap alatt végeznek.

 

A gassho stílusú házak abban különböznek a többi hagyományos japán házaktól, hogy a tetőtereket munkaterületként használják. Az Edo-tól a korai Showa-korszakig a selyemtermelés adta a megélhetésüket. Az eresz alatti nagy padlástereket általában selyemhernyó tenyésztésében hasznosították. Ez az 1970-es évekig virágzott (kivéve a második világháború idejét), de azóta teljesen eltűnt.

A pincékben pedig sokan puskaport gyártottak, illetve néhány család szaké előállítással is foglalkozott.

Itt láthattuk a környező kis rizsföldek műveléséhez szolgáló eszközöket és egyéb eszközöket, amire szükségük volt.

A rácsos padló

 

A kulturális örökség három történelmi, hegyi faluból áll. Területük 68 hektár, a Sógava folyó völgyében helyezkednek el. A skanzen területére ezen a függőhídon jutottunk át, sajnos itt már szemerkélt az eső.

Shirakawa-go földrajzilag izolált szigetnek minősül, nem csak a környező hegyvidékes terep miatt, hanem mert a környező területekkel való kapcsolatot a hóesés elvágta. A távolság és a megközelítés nehézsége, egészen az 1950-es évekig, korlátozta a régió kapcsolatát a külvilággal. Ez az elszigeteltség vezetett az egyedülálló kultúrájának és hagyományainak kialakulásához, beleértve a Gassho-stílusú parasztházakat is, amelyeket nemzedékeken keresztül adtak át.