Oldalról pillantottam meg ezt a szép timpanonos, oszlopos épületet. Berettyóújfaluban. Közelebb érve láttam, hogy egy mozi.
Fehér gránit emléktábla, Makk Károly bronz portréjával, Kurucz Imre szobrászművész alkotása.
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, színész, érdemes és kiváló művész. Legismertebb filmjei közé tartozik a Liliomfi (1954), a Szerelem (1971) és a Macskajáték (1972). Berettyóújfaluban született, a város díszpolgára.
A kispesti születésű Makk Kálmán és felesége, Szmolka Emma az első világháború után kaptak engedélyt mozi nyitására Berettyóújfaluban.
1920-ben már vetítettek filmet egy kis épületben Apolló név alatt.
1927-ben adták át a tulajdonosok által épített új épületet: klasszicista
stílusban, oszlopos előcsarnokkal, timpanonos homlokzattal, a nézőtéri részen páhollyal.
Egy érdekes beszélgetés Makk Károllyal, melyet Sándor Mária készített 2012-ben.
"- Berettyóújfalu első moziját az Ön szülei alapították, akik
nem voltak született berettyóújfaluiak. Hogyan kerültek ide a szülei?
Azt hiszem, azért kerültek Berettyóújfaluba, mert a háború után az apám
nem tudott elhelyezkedni, és találkozott egy barátjával, aki a
Belügyminisztériumban dolgozott. Õ mondta neki – ezt mesélték otthon
–„Kálmán, gyere el a minisztériumba, megnézzük, mit lehet csinálni.” Ott vetődött föl ez a lehetőség, mert a mozihoz azelőtt semmi közük nem
volt. Apám felső ipari iskolát végzett, műszerész, technikai érdeklődésű ember volt, a háború négy évét a gépkocsizóknál töltötte. Tehát ott a
minisztériumban kapta ezt az ajánlatot. Akkor ők anyámmal leutaztak, és
kiderült – ahogy erről családi és baráti körben beszélgettek – hogy ez
egy óriási lehetőség, ezt nem szabad elszalasztani! Mert Trianon után Erdélyből és a Felvidékről több száz-ezer család telepedett át, munka
nem volt, állások sem, nem voltak forrásai az országnak. Ez egy nagyon
kétségbeejtő – ahogy később beszélgettünk erről – és nehéz gazdasági
helyzet volt. Így kerültek ebbe a mozis vagy filmes „brancs”-ba, és
miután ez az üzlet az első pár évben jól ment, úgy döntöttek, hogy
bankkölcsönt vesznek fel és egy új épületet – ezt a szép épületet –
hozták létre. A dolog érdekessége, hogy van egy nagyon ismert magyar zeneszerző, Lendvay Kamilló, aki az egyik filmem zenéjét komponálta –
egy egészen kiváló ember –, egyszer azt mondja nekem: „Tudod, hogy az én
mamám ismerte a szüleidet?” Mondom, nem. „Ő volt a zongorista nálatok a
moziban a néma filmeknél”. Szóval a világ olyan kiismerhetetlenül pici,
hogy a Lendvay Kamilló mamája ott klimpírozott a mi mozinkban. Aztán
’33 körül lett a hangosfilm, utána egy-két évvel váltottak át a szüleim
is.
- Hogyan volt a szülei idejében a vetítések rendje?
- Úgy emlékszem, hogy szerda-csütörtök, és szombat-vasárnap, amihez a hétfőt mindig próbálták, ha jól ment, hozzárakni. A gépész, Magyar bácsi
mindig az éjjeli vonattal jött föl Pestre, vitte a filmet – hozta a
filmet. Vasárnap két előadás is volt, úgy tudom, szombaton is, de aztán
be volt szervezve katonaság is, ez, az, amaz, és ha egy film szerdán
nagyon beütött, akkor próbálták csütörtökön is.
- Ön viszonylag korán elkerült Berettyóújfaluból. Milyen személyes emlékei vannak a gyermekkoráról?
- A mozi épülete mellett volt, ahhoz hozzáépítve a házunk. A hálószoba,
az ebédlő, az előszoba, az ebédlő nyílott egy kis ajtó, ahol be
lehetett menni a mozi előcsarnokába. A mozihoz tapasztva még egy nyári
konyha, és egy kicsit lejjebb az a négy oszlopon álló kis torony, ami a
kertmozi vetítő gépháza volt. A kertmozinak a kert végében volt a
vászna. Amikor államosítani kezdtek, minden olyan üzemet, amihez hozzá
volt a volt tulajdonos lakása építve – tehát egy épület volt – azt
rögtön automatikusan elvitték, hogy az új igazgatót vagy főnököt – vagy
nem tudom, minek nevezzem – ne befolyásolja a régi tulajdonos az ő káros, régi eszméivel. Úgyhogy a szüleimet innen villámgyorsan elvitték.
Maradandó emlék még, hogy itt volt szemben a Lisztes étterem. És ott a
Lisztes Annus. Nekem több keresztanyám volt, nagyon barátkoztak ott a különböző emberek, de a Lisztes Annus volt a fő keresztanyám. Egy nagyon
komoly valaki, nagyon szerettük egymást, és időnként ő beszámolt nekem.
- Kik dolgoztak akkoriban a moziban?
- A Magyar bácsi – az első mozigépész – elment, és akkor valaki más
jött, azt hiszem, Debrecenből, aki egy évig maradt, majd Magyar bácsi
visszajött. Volt a bankban Mihály bácsi – sajnos nem emlékszem a nevére – ő jegyszedő is volt egy ideig. Volt egy udvaros, aki mindent csinált,
volt egy cselédlány, Annus, és Magyar néni a mosónő. Ő a falu végén
lakott, azon az utcán kellett végigmenni, ahol a Róthéknak volt a
szikvízgyára. Időnként énnekem kellett átmennem oda, hogy: „Magyar néni,
azt üzeni anyukám, hogy ne pénteken tessék jönni, hanem …”
- Hogy lett a berettyóújfalui gyerekből filmrendező?
- Én Debrecenben, a piarista gimnáziumba jártam, ami egy meglehetősen színvonalas intézmény volt. Nekem ez jól ment, egyetlenegyet leszámítva:
a matematika. Valahol az elején elszúrhattam valamit, mert olyan
antitalentum voltam, hogy nem volt annál szörnyűbb napom egész
életemben, mint egy matematikadolgozat. És volt egy tündéri tanárunk,
egyébként Pogány tanár úr, aki egy nagyon indulatos, de egy nagyon jószívű, és szenzációs, remek tanár volt, aki megfogta a hajunknál a
fejünket, beleverte a táblába, és üvöltözött, hogy szamár ember! De
minket ez a fizikai atrocitás nem nagyon zavart, mert tudtuk, már akinek
a fejét beverte, hogy jogos... Miután a családban anyai ágról erős volt
a mérnök szál, a család úgy gondolta, én is mérnök leszek. A kis
mérnök, A kis technikus – ilyen könyveket kaptam mindig 12-13 éves
koromtól kezdve karácsonykor meg ünnepek alkalmával. Mindig megnézték,
hogy tanul a gyerek… Ez egyre elhatalmasodóbb nyomás volt rajtam, hogy
elmenjek erre a műegyetemre, még négy évet szenvedjek a számokkal,
amikor a magyar dolgozatom mindig jeles, a német, az olasz, a
történelem, az olyan jó, és akkor nekem eszembe jutott a rendező szak.
Azt hiszem, a hatodikat végeztem, mikor már a szüleim kinézték, hogy
melyik kollégiumba kerülök majd, és akkor egyszer csak bejelentettem,
hogy én nem leszek mérnök… Hát mi leszel? Filmrendező. A moziból
adódóan, édesapámnak voltak filmgyártó kapcsolatai, mert az egész
filmkölcsönzés úgy ment, hogy volt huszonvalahány ilyen cég. Mindenkinek
az embere elment, körbeutazta az országot, csak azt mondta, hogy Páger
Antal, Tolnay Klári, megvolt, hogy mi a biztos. A Páger, a Tolnay, a
Jávor, a Karády, a Szeleczky Zita, az egy üzembiztos dolog volt.
Visszatérve az előszelekhez: mikor leérettségiztem, ebből a filmterjesztő társaságból két vagy három ember Pesten, a New York kávéházban leült
velünk, és apám előadta ezt az elképzelésemet: „itt van ez az én fiam,
nagyon jó a bizonyítványa, filmrendező akar lenni”. „Jézus Mária! Fiam!
Hát az nem egy foglalkozás!” – mondták atyámnak. De aztán megállapodtunk
abban, hogy beiratkozom a bölcsészetre, és akkor az valami komoly dolog
is. Hát az se volt egy komoly dolog. És akkor így kerültem én be ’44
nyarán a filmgyártásba. Egy volt iskolatársamnál laktam, kijártam a
filmgyárba, otthonról elláttak zsebpénzzel. Fut az ember, hogy hozzon
egy kávét, és figyel. Aztán ’45-ben beiratkoztam a Színházművészeti Főiskolára, ahol azelőtt soha nem volt filmoktatás. Később 40 évig
tanítottam ott, de ma már egy olyan hihetetlen komplikált kérdőívrend van, hogy engem most föl sem vennének."
2011-ben az Önkormányzat felújította az épületet, visszaállította
eredeti homlokzatát. 2012. május 23-án, a város napján került sor az
ünnepélyes nyitóelőadásra a tulajdonosok fia, Makk Károly filmrendező jelenlétében. A nyitóelőadás műsora ismét egy Makk Károly-mű volt: a
Fűre lépni szabad c. filmet láthatta a közönség.
