Levadák

Faial, egy 2200 lakosú falu Madeira szigetének északi partján, Santana járásban. Faial és Porto da Cruz között emelkedik ki a tengerpart vonalából az északi partvidék afféle szimbólumának számító Sasok sziklája (Penha da Águia, 590 m). A Sasok-sziklája azokról a halászsasokról kapta nevét, akik valamikor itt fészkeltek, de sokan úgy gondolják, hogy magának a sziklának van madárfej formája.

Ribeiro Frio egy kis tanya Madeira szigetének Santana járásában, az azonos nevű patak (Hideg-patak) völgyében, mintegy 800 méterrel a tenger szintje fölött. A hely fő érdekessége, hogy a völgyben többé-kevésbé megmaradt az őshonos babérlombú erdő.

Az állami erdészeti hivatal pisztrángtenyészetet alakított ki. Az ivadékokat betonmedencékben nevelik. Az arasznyitól az egészen nagyméretű példányokig nyomon követhetjük a halak fejlődését. A medencék körül kis botanikus kertet hoztak létre az őshonos, valamint az egzotikus, betelepített növények bemutatására. A babérerdőben kialakított pisztrángos medencék kicsit talán Szilvásváradra is emlékeztetnek.

Itt keresztezi a Hideg-patak völgyét a Levada do Furao; mellette Madeira egyik legjobban kiépített turistaútja egészen a Machico és Porto da Cruz közötti Portela-hágóig (620 m) vezet. 

 

A levadák, Madeira szigetének jellegzetes, a növénykultúrák vízigényét biztosítani hivatott csatornái, egyúttal különleges turistaútjai. Hasonló öntözőműveket már a római időktől alkalmaztak, ilyen összetett és hatékony rendszerré azonban sehol sem fejlesztették azokat.

 

A portugál telepesek a 15. századtól vízigényes növénykultúrákat, előbb a cukornádat, majd a banánt telepítettek a szigetre, ezért öntözniük kellett az erdők kiirtásával nyert földterületet. Valószínűleg mór rabszolgákkal, elkezdték kiásatni az első csatornákat, hogy az ültetvényekre vezessék a hegyi patakok vizét. 

A 16. század közepén a teraszos földeken a jóval kevesebb vizet igénylő szőlő váltotta fel a cukornádat, a korai fából épült levadák többsége teljesen tönkrement. A használatban maradtakat apránként továbbépítették; a deszkát, többnyire kővel váltották fel, továbbra is törekedtek a szűk csatorna alak megőrzésére, hogy ezzel is csökkentsék a szállított víz párolgási veszteségét. 

 

A 19. században, a cukornádtermesztés második nagy hullámában, rengeteg új csatornát hoztak létre, ezek közül nem egy a hegylánc északi oldaláról, alagútban hozza át a vizet a déli oldalra, mivel a sziget északnyugati része jóval csapadékosabb a délkeletinél. A függőleges sziklafalakba is kézi erővel vájták a csatornákat úgy, hogy a munkásokat fonott vesszőkosarakban lógatták le a fal tetejéről, fákhoz vagy sziklatömbökhöz rögzített köteleken. Az egyes levadák eredetileg különböző nagybirtokosok tulajdonában voltak, de csakhamar megjelentek a kisebb gazdák szövetkezetei is.  A szövetkezeti levadák teljes hossza elérte az 1000 km-t. 

1947-ben a sziget kormányzata, a művelt földterület növelésére, vízi erőművek építését határozta el. Megkezdődött a közpénzből épített, beton levadák kora. A következő húsz évben mintegy 400 km-nyi levadát építettek, és ezzel biztosították szinte minden, művelhető föld vízellátását. 110 km²-ről 320 km²-re növelték az öntözhető területet. Ezek a csatornák, több szintben futva behálózzák az egész szigetet.

Az egykori magánlevadák nagy többségét államosították. Azóta bárki vásárolhat magának öntözővizet, pontosabban üzemidőt, amíg neki nyitják meg a levadákban érkező vizet tároló ciszternát. Még a városi utcák két oldalán is vízvezető árkok futnak, és saját üzemidejében ki-ki az erre szolgáló vaslappal zárja el a víz útját, hogy azt a kertfalban kiképzett lyukon saját, házi ciszternájába terelje. A vizet a levadeirónak nevezett felügyelők osztják el, és a csatornák tisztán tartása is az ő feladatuk. A hálózatot ma is folyamatosan bővítik.

Minden levadának külön neve van, és mindegyik mellett fut egy üzemi ösvény. Ezek az ösvények káprázatos séta- és túralehetőségeket kínálnak. A levada-túra, mint új sportág, a sziget sajátja.

"Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak."

(Wass Albert)

Hogy ne maradjunk azulejo nélkül ma sem, egy bájos kápolna......

Folyt. köv.>>>>>https://nora-bora-nora.blogspot.com/2023/08/santana.html

Csobánc

Pár éve, mikor megmásztuk első tanúhegyünket, a Szent György-hegyet, elhatároztuk, hogy az összes csúcsot meghódítjuk, évente egyet. Ezek kisebb hegyek, de számunkra ez is nagy kihívás. Most a Csobáncra (376 m) esett a választás, melynek még egy várrom is van a tetején. Gyulakeszi határában, szőlőskertek alatt hagytuk a kocsit. Egy kicsit megrettentem a tövében.

 - Hű, de meredek! :))

Utunk első része Csobánc szőlőkkel tarkított szoknyáján vezetett, ahonnan jól láthattuk végcélunkat, a koporsó alakú vulkáni tanúhegyet.

A keresztnél mi balra fordultunk, állítólag ez kevésbé megerőltető út. (Olvastam valami Z jelzésről és K jelzésről, mindezeket én nem találtam, egyedül a Zöldtúra, Kéktúra és Mária-út jelzéseit láttam) Elég egyértelmű az útirány, nem lehet eltévedni.

 A szőlő mellett, a füge is jól érzi magát itt a hegyoldalban.

Egy kis pihenő és gyönyörködés, szemben a Szent György hegy, innen búcsút intettünk a szőlő töveknek és utunkat erdős ösvényen folytattuk.

"Rossztemplom" egy újabb útválasztó, de valaki okosan ráírta a vár irányát. A középkori Csobáncszög falu egykori templomának romjai.

Itt már hatalmas bazaltköveken haladtunk, figyelmesen az orrunk elé kellett nézni, ráadásul a cipőm sem bizonyult túl jónak, eléggé csúszott.

Az erdőből kijutva, ez a kis bice-bóca pad várt ránk, itt már lehet gyönyörködni a kilátásban és megpihenni az utolsó meredek szakasz előtt. Remek kiránduló idő volt, bár a nagy pára nem kedvezett a fotózásnak. :((

Gyulakeszi és a faluból kivezető út, melynek végén a kocsit hagytuk

 Tanúhegyek

 Gulács, Badacsony, Szigliget, Szent György-hegy

 Tovább a kaptatón

Hát, ezt nem nagyon kedveltem, túl nagy figyelmet igényel, és elég meredek.

De a látvány, magáért beszél!!!!

 Mikor megpillantjuk a vár romjait, még mindig kapaszkodni kell!

 Csobánc vára 

1250-es években kezdték építeni, a Gyulaffy család tulajdona a 17. század második feléig. Mátyás halála után Kinizsi Pál parancsára erődítménnyé építették, így a későbbiekben egy török ostrom sem tudta bevenni. A 16. században  Gyulaffy László, a híres csobánci várkapitány. Stratégiai szerepe 1561-től jelentősen felértékelődött, amikor a szomszédos Hegyesd vára török kézre került. Innen indultak a visszafoglalására vonuló hadak. Még az ostrom előtt Gyulaffy László párviadalban végzett Bajazid vajdával, Hegyesd török parancsnokával.

1669-ben herceg Eszterházy család vásárolta meg a várat. Bécsben a lerombolása mellett döntöttek, de a Rákóczi-szabadságharc kitörése megakadályozta. Legnagyobb ostroma 1707-ben volt, a császáriak sikertelenül próbálták meg elfoglalni. 

1709-ben került a császáriak kezére, akik lerombolták. (Mint oly sok várunkat!) Azt olvastam, hogy felújítják, kíváncsian várom....

 Külső várfal maradványai

A hegytető állítólag  siklóernyősök kedvenc startolási helye, sajnos mi egyet sem láttunk. Ugyanazt az utat választottuk lefelé, a vasúti talpfás részen volt egy kis fenékre esésem. A csúszós, bokatörős bazaltköveket ügyesen leküzdöttem.

Indulási pontról visszanézve, nagy boldogság, egy újabb tanúhegyet meghódítottunk! :)) 

Csupasz, lapos teteje révén körbe nyílik kilátás, talán eddigi legszebb volt számomra. Szívesen megmásznám még egyszer, tisztább időben!

Azt csak most tudtam meg, hogy valamikor ide vonult vissza Tolnay Klári színésznő, akinek egykori villájában a Villa Tolnay Bor- és Vendégház működik.

Lángoló cserszömörcsés

Balatonfüredre érkezvén kezdetként Füred hegyét, a Tamás-hegyet másztuk meg (317 m) .

A keresztig elég meredek kaptatón jutottunk fel, de már innen is pazar volt a kilátás, Füred és a Tihanyi-félsziget a lábunk alatt hevert.

Kialakítottak rajta egy tanösvényt, Aranyember útja néven. Útközben Jókai Mór regényének főhőseiről elnevezett, rönkfából épített padokat találtunk, sajnos a táblák felújítás alatt álltak.

A vörösben izzó cserszömörcésen végigvezető második útszakasz nagyon tetszett, a látvány mesés volt.

Olyan szépen sütött a nap, hogy élveztük mikor erdőben folytathattuk utunkat. Jól kialakított ösvényen vezetett utunk, de azért szemmel tartottuk a turista jelzéseket is, mert könnyen el tudunk tévedni :))

Elértük a  fából épített Jókai-kilátót.

Itt nagyon kedves idősebb emberekkel találkoztunk, 35-ös születésű volt az egyik úr, gondolom a társai sem lehettek fiatalabbak, de ahogy mondta a napi 20 km-es táv meg se kottyan neki. :))

Szeretem, hogy a hegyen túrázók mindig köszöntik egymást, valahogy nem tud az ember elmenni a másik mellett köszönés nélkül.

Visszafelé nem ugyanazt az utat választottuk, nem volt kedvünk lefelé a meredek szakaszhoz. Miután elég bizonytalanok voltunk, jó szolgálatot tett a "waze" mobilalkalmazás, ez egy gps navigáció, megmutatta nekünk, merre kanyarogjunk le a hegyről, hogy a Kilátó utcán hagyott kocsihoz visszataláljunk.

Azt hiszem be kellene szereznem egy turista térképet a legközelebbi hegymászáshoz!