Az idő egy tolvaj.
Mindent visz, amit a keze elér. Viszi a gyermekéveket, kettőt pislogsz és már vége. Viszi, a tinédzser kor lázadásait. Még rúgkapálnál, tiltakoznál, lázadoznál a szülők akarata ellen, de már te is szülő vagy. Hová tűntek a húszas évek gondtalan hétköznapjai, amikor még otthon lakhattál, és nem neked kellett megoldanod a számlákat, a hétvégi ebédet, vacsorát, a programokat?
Az idő egy tolvaj.
Messziről figyeled az apró ponttá lett embert, aki valaha voltál. Lassan, de biztos léptekkel távolodik tőled. Már átadta a stafétabotot mostani önmagadnak, aki sokszor csak a fejét kapkodja, és nem érti, honnan kerültek szeme köré a szarkalábak, mikor érkeztek meg az első ősz hajszálak? Tovatűnő éned kérdőn keresi az ifjúság eltűnt szerelmeit. A soha véget nem érőnek, és örökké tartónak vélt éveket. A hajnalig tartó bulizásokat.
Most már otthon, körmödet lerágva aggódsz, hogy biztonságban hazatérjen, az, aki nem rég még benned növekedett, és várta, hogy végre a szemedbe nézhessen. Hová tűnt gyermeked bársonyos bőre, baba illata, állandóan társaságodat kereső apró kis lénye? Ki ez a nyurga, minden ellen hadakozó kamasz, akinek csak az a hihető, amit a barátoktól hall, és minden, ami tőled jön, elutasításért kiált? És elhiszed, ha valaki azt mondja neked, egykor te is ilyen voltál?
Az idő egy tolvaj.
Kénye-kedve szerint visz mindent, amit a keze elér. Viszi a szeretteket, nem kérdezi, megengeded-e. Nem kérdezi, fáj-e. Helyette megrántja a vállát és azt mondja: tudod, én minden sebet begyógyítok.
Kép forrása: Pinterest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése