Nagyhét kezdete
Szabó Magda: Ókút
(részlet)
De a legszebb, az örök, az igazán
üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep
mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik
ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám
nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen
utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum.
Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény
hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta
el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében
ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a
böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá,
mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá,
szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye
volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem
jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami
egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox
valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk
teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben
meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha
már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az
óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és
Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi
vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a
tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a
Golgotára kíséri. A nagy király jön,
hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek
útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében,
általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam,
amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a
nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak
alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene,
nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak
nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és
önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi
meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek
és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De
hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl
lehet az Pallagpusztán is.
