Fűz

Tavasszal mindig megcsodálom a Nagyerdő szomorúfüzeit, imádom ezt a "smaragdragyogást"!

Reményik Sándor: Szomorúfűz
 

A tó partján a komor fűzeket
Világos zöldbe öltözteti lassan
A napról-napra melegebb sugár,
Megfejti téli titkát ágaiknak,
Smaragdragyogást tereget reájok, -
Csak földre hajló, fáradt vonalát
A fűzfagallynak nem másítja meg,

Nem emelheti ég felé soha. 

 

Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
Anyámat kértem: rajzolj valamit! 
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát, 
(Lerajzolhatott volna engem is, 
Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok 
A tóparti szomorúfűz alatt.) 
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez? 
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú? 
S aztán még arra is kíváncsi voltam, 
Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?" 
A váratlan kérdéstől megzavarva, 
Anyám elhallgatott

 

 

Így hallgattam el én is, valahányszor
Azt kérdezték: Mért vagyok szomorú, 
Mikor nincsen rá különös okom? -
Zavart a kérdés. - Most már nem zavar. 
Most már tudom, hogy törvény alatt állunk: 
Elvettetnek a különféle magvak,
Öröktől készült, titkos ősmagok, 
Egyikből tölgy lesz, másikból fenyő, 
A harmadikból mindíg rezgő nyárfa, 
Jegenyévé szökken a negyedik, - 

 

 S az utolsó, de tán a nem legkisebb
Szomorúfűzfa lesz talán.
Törvénye az, hogy ágait lehajtsa 
A tó tükrére csüggedt-komoran, 
Akkor is, mikor napfény hull reá, 
Akkor is, mikor zöldje ütközik, - 
S tavaszba fordul a vénhedt világ.