Egy csoda (Szantorini 1.)

Életem egyik legszebb helyén jártam, joggal mondhatom. Hajóval, átmentem Szantorinire, helyesebben jelentkeztem a csoportos kirándulásra, melyet az utazási iroda szervezett (elég borsos is volt az ára), de mivel Kréta van hozzá legközelebb (126 km), úgy gondoltam most vagy soha. Magyarokon kívül még németek voltak. Így két idegenvezetőnk is volt. Korán reggel jött értünk a busz, ami elvitt Heraklion kikötőjébe. Itt felszálltunk a hatalmas 400 fős kompra. 2 és fél órás volt az út, kellemes légkondicionált környezetben. Egy kicsit himbálózott, de szerencsére kibírható volt.

Szantorini egy kör alakú vulkanikus szigetcsoport, valójában egy nagy vulkánikus robbanás maradványa, a kaldera (üst) kialakulása. Mint már említettem, lehetséges, hogy a Minószi civilizáció összeomlását is ez eredményezte. Egyesek Atlantisz legendáját is ehhez a helyhez kötik (???)
Nevét Szent Irénről kapta (régi neve: Thíra) 18 km hosszú és 2-6 km széles, területe 72 km2 Valójában öt szigetből áll. Thirasia szigete is lakott, láttunk rajta házakat, állítólag itt elég nomád körülmények között élnek az emberek. Nea Kameni és Palea Kameni még ma is működőképes vulkánok, Aspronisi az a picike sziget balra. A jobboldali nagy szigeten mi két városban voltunk, Oia-ban északon, és a fővárosban Firában.

 Fentről a kikötő, ahová mi is érkeztünk, a hajónk már útban visszafelé

Előbb a kaldera peremén lévő Oia (ejtsd Ia) városához mentünk busszal, közben megtudtuk, hogy itt nagyon kevés csapadék esik. Nagy a vízhiány, a szigeten nincs ivóvíz, ide kell szállítani. Egyéb vizet a tengerből állítanak elő. Sok helyen láttunk szőlőt, amit a buszból fel sem ismertem volna, mert csak kis kosárka alakban nevelik a földön, az állítólagos nagy szél miatt, amit én nem tapasztaltam. Híres a bora, mi is megkóstoltuk, az út mentén őstermelők kínálgatják. Édes, mint a mi tokaji borunk, aszalással készítik. Fehér bornak mondják, bár olyan, mint egy rosé. Finom.

Termesztenek még paradicsomot (víz nélkül, nem is értem) padlizsánt, pisztáciát.

Pisztácia fa. 

Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy két évet éltem egy nagy pisztácia termesztő országban, most láttam először, hogy min terem ez a finomság, amit itthon aranyárban mérnek, na ott sem volt olcsó. Sajnáltam is, hogy csak a buszból sikerült ezt a gyengécske fotót készíteni.

Ilyen tájakon mentünk a sziget közepén, hogy elérjük Oiá-t, már kezdtem gyanakodni, hogy csak mese az egész, amire én annyira vágytam, hogy láthassam.

Épülnek a fehér házak. A szigetet az 1956-os nagy földrengés után a hippik fedezték fel maguknak, ők telepedtek itt le.

Követtük az idegenvezetőt, míg fel nem értünk a templomig. Itt azért egy kicsit bepánikoltam a tömegtől. Nagy volt a turistaáradat, de végül nem volt zavaró, a kilátást meg semmi nem zavarta :)) Szabad sétálásként másfél óránk volt. Hát éppen belefért, hogy végig menjek a márvány úton, egy kicsit meg-megállva, fotózgatva, gyönyörködve.

A templom előtti térről lehet jobbra-balra elindulni és gyönyörködni a kilátásban, a hangulatos kék-fehér házacskákban, a szűk kanyargós utcácskában, le-letérni egy-egy teraszra, hogy megcsodáljuk a kéklő tengert, és visszanézzünk az épületekre, melyek vakító fehéren villognak a fekete meredek bazalt kőzet tetején. Leírhatatlan a látvány....és az ezer fényképemből is csak mutatóban tudok idetenni...

Kis tavernák, kávézók teraszairól mesés kilátás. Hőség azért volt, de fel voltam vértezve, kalap, napszemüveg, víz.

Csacsi, már csak ilyen formában látható, régebben a turistákat szállította

 

Folyt. köv....