Guimaraes, az első főváros, a nemzet bölcsője. A mórok kiűzésével 868-ban itt jött létre Portugália központja. Majd 1127-ben az első királyuk Alfonz Henrik itt vívta ki a függetlenséget.
Egy kis dombon állnak a régi Szent Mihály vár romjai, ahol állítólag Alfonz Henrik is született 1110-ben
Nevéhez egy 7. századi vizigót legenda fűződik, Wamba nevű vén harcos a földjét művelte éppen, mikor küldöttség érkezett, hogy királlyá választották. Ő a botját a földbe szúrva, azt mondta, hogy akkor lesz ő király, ha a bot levelet növeszt. A botból olajfa sarjadt, a csoda helyén épült a templom.
Egy kis dombon állnak a régi Szent Mihály vár romjai, ahol állítólag Alfonz Henrik is született 1110-ben
Nossa Senhora de Oliveira (Olajfás Miasszonyunk templom)
(Csak nekem van az az érzésem, hogy minden nemzetnek van egy ilyen története, hogy a botból növény fejlődik......????)
Guimaraesben sétáltunk a régi történelmi negyedben, a fiúk szendvicseztek egyet. Amúgy nagyon sok hely itt Portugáliában is a Világörökség része. Ezt a logót, láttam feltüntetve eddig is több helyen, ahol jártunk. Persze, ez a Mo-n használatos felirat. Itthon még nem vettem észre ezeket a táblákat, most már, hogy megismertem őket jobban figyelem.
Este megint Portóban, vacsora a kedvenc Ribeira negyedben, most közvetlen a Duró partján sikerült asztalt szereznünk, ami nem könnyű feladat volt fél nyolc után. Ráadásul a híres Chez Lapin kis vendéglő teraszán, amelyet a fiamnak is ajánlott a turista irodás lány.
Még nem szóltam a tapasokról, amit szó nélkül hoznak, hogy legyen mit enni, míg a főfogásra várunk, általában valamilyen krém, olajbogyó, zsemle. Persze ennek külön megkérik az árát.
Az ételek választásánál nagy segítségünkre volt a fiam, aki jól megismerte amerikai munkája során a finom halételeket, és mindenütt volt angol nyelvű étlap. Így a fiúk a seabeck nevű halat ették, én egy finom gyümölcsös hús szeletet, a férjem pedig nyulat.
Tényleg nem csalódtunk a jó hírű étteremben, degeszre ettük magunkat :))
Ilyen szépek a parkok szinte mindenütt.
Templom amibe úton-útfélen belebotlunk
Még nem szóltam a tapasokról, amit szó nélkül hoznak, hogy legyen mit enni, míg a főfogásra várunk, általában valamilyen krém, olajbogyó, zsemle. Persze ennek külön megkérik az árát.
Az ételek választásánál nagy segítségünkre volt a fiam, aki jól megismerte amerikai munkája során a finom halételeket, és mindenütt volt angol nyelvű étlap. Így a fiúk a seabeck nevű halat ették, én egy finom gyümölcsös hús szeletet, a férjem pedig nyulat.
Tényleg nem csalódtunk a jó hírű étteremben, degeszre ettük magunkat :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése