Magnolia

 Ilyen volt áprilisban a belvárosi magnólia virágzás

Édesanyám egyik kedvenc verse

 

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reményik Sándor
Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

Forrás: Reményik Sándor versek

Próbálkozom

 Ez a kép kifejezi a lelkivilágomat.

Próbálok visszatérni a megszokott életemhez. Tragédiák sorozata ért. Elvesztettem szeretett szüleimet, egy hónap leforgása alatt. Idősek, betegesek voltak már, a vírust is elkapták, amiből úgy tűnt kigyógyultak, de ez csak a látszat volt. Az elmúlt hónapok fájdalmát leírni nem tudom......ez a kép kifejezi. A temetőben található Sesztina emlékmű, amely egy ketté tört tölgyfa mellett álló fájdalmas arcú nőt ábrázol, amire véletlenül bukkantam temetői kényszerű sétáim során. Közben a városban újra éledt a természet, ez gyógyír volt sajgó lelkemnek. Meg-megálltam egy-egy fotó erejéig.

Legfőbb múzsám az Édesanyám volt, akinek az egész blogot kedvvel szerkesztgettem, ő már nem mozdult ki otthonról. Reggelente boldogan nézegette, miről írtam, merre jártam, milyen képeket készítettem, így valamennyire ő is részese lehetett útjaimnak, élményeimnek.

Most már nincs aki rendszeresen olvasgassa az írásaimat. Majd az idő eldönti, hogy lesz-e kedvem tovább folytatni. Fotózgatni még mindig szeretek, igaz most csak a telefonom volt kéznél, azóta nem is töltöttem fel a fényképezőgépemet. Egyelőre vissza kell nyernem valahogy az életkedvemet.

Annyira hiányoznak! 

Ez a határtalan fájdalom nem múlik, csak erősödik!